Miért könnyebb milliókat kiadni egy autóra, mint egy kortárs műalkotásra? – egy galériás gondolatai …
Van egy érdekes, már-már ellentmondásos jelenség, amit nap mint nap tapasztalunk galériánkban. Sokan megdöbbennek a kortárs műalkotások árcéduláin – holott ugyanazok az emberek gondolkodás nélkül költenek el milliókat egy új autóra, egy dizájnbútorra vagy akár egy luxusórára.
De miért van ez? Miért olyan nehéz a művészetet értékén kezelni?
Az „érthető” luxus és a „megfoghatatlan” művészet
Egy autó hasznos: visz A-ból B-be, látványos, státuszszimbólum, és ha elég márkás, a szomszéd is tudja, mennyibe került. Egy Rolex-óra ugyanígy: pontos, csillog, presztízst sugároz. A művészet azonban más. Nem lehet felcsatolni a csuklóra, és nem visz sehova – legalábbis fizikailag nem. Viszont képes máshova vinni: gondolatban, érzésben, perspektívában.
A művészet „haszna” nem kézzelfogható, és éppen ez az, amit sokan nem tudnak vagy nem mernek értékelni. A kortárs mű pedig különösen nehéz terep – mert nincs még évszázados „garancia” mögötte, mint egy Van Gogh vagy Monet esetében.
A presztízs kérdése
Furcsa, de igaz: egy luxusóra vagy sportautó gyakran nagyobb társadalmi elismerést hoz, mint egy kiváló kortárs műgyűjtemény. Az emberek sokszor nem mernek elsőként lenni valamiben – nem akarnak „tévedni” egy fiatal festőben, nem bíznak a saját szemükben. Pedig épp ez a személyes kapcsolat a műalkotással az, ami igazán értékessé teszi azt.
Az ember alkotta érték
A kortárs művészet nem futószalagon készül. Nincs belőle sorozatgyártás, nincs belőle két egyforma. A művész hónapokat, éveket visz bele – nemcsak időben, hanem gondolatban, kérdésekben, érzésekben. A vásznon ott van minden: a keze nyoma, a személyisége, a kora világa. Olyan dolgok, amiket nem lehet újra előállítani, amiket nem lehet „másik színben kérni”.
Egy kortárs műtárgy értéke nem (csak) az anyagában van, hanem az emberi jelenlétben, amit közvetít.
Műalkotás mint kapcsolat, nem státusz
Sokan azért óvatosak a művészettel, mert azt hiszik, nem „értenek hozzá”. Pedig nem értelmezni kell egy képet – elég, ha megérint. A művészet nem kérdőív, amit ki kell tölteni, hanem tükröt tart. Néha megvigasztal. Néha zavarba hoz. Néha csak ott van, és csendben kísér minket évekig.
Egy festmény nem cserélődik le az újabb modellre. Nem avul el. Egyre ismerősebbé válik, és egyre mélyebben kapcsolódunk hozzá. Ez az a fajta érték, amit semmilyen technológiai eszköz nem tud visszaadni.
Nem luxus, hanem emberi igény
Tévedés azt gondolni, hogy csak a nagyon gazdagok vásárolhatnak művészetet. Sok kortárs műalkotás ára nem magasabb, mint egy prémium telefoné vagy egy külföldi utazásé. A különbség csupán az, hogy az egyiket megszoktuk, a másikat még nem merjük.Pedig sokkal személyesebb, sokkal mélyebb élmény egy alkotás tulajdonosává válni, mint egy tárgyé, amit másnap már mindenki ismer. A művészet befogadása – akár vásárlásként, akár csak figyelemként – emberi igény. A vágy, hogy valami többhöz vagy széphez kapcsolódjunk. Valamihez, ami nem használ, hanem hat.
A művészet vásárlása nem (csak) a pénzről szól, hanem az értékről. Arról, hogy mit tartunk fontosnak, mivel vesszük körül magunkat, és mibe fektetjük az energiánkat, figyelmünket – és igen, a pénzünket is.
A galéria mint híd
Mi, galériások, nem csupán „eladók” vagyunk, hanem tolmácsok is. Abban segítünk, hogy a művészethez való viszony ne legyen idegen, félelmetes vagy elitista. Hogy egyre többen merjék azt mondani: „Ez a kép megérinti bennem valamit, és én ezt szeretném az otthonomban tudni.”
A művészet nem luxus – hanem lehetőség. Befektetés, de nemcsak anyagi értelemben. Befektetés az egyéniségünkbe, a környezetünkbe, az önazonosságunkba.
AN ARTWORK BY FRITZ GRUBHOFER
